Az új pászka

Akkor, ott, réges-rég, Egyiptomban,
Mikor az Úr népe élt fogságban,
Sírtak és özönlött a jaj szava,
Nagy Urunk ezt rendre meghallotta.

Támasztott egy jó vezetőt nekik,
Begyógyuljanak fájó sebeik.
Mózes vezette a nagy tömeget,
Át sivatagon és át tengeren.

Ennek a szabadságnak volt képe
A pászka, mert kovász nem is érte,
Gyorsan kellett útra készen lenni,
És a jelre rögtön elindulni.

Aztán lassan eltelt pár ezer év,
Híven ünnepelte mindezt a nép.
Öröm, áldozat, tánc volt, vigasság,
Örök kincsük lett e szabadulás.

Ám egyszer eljött a kenyér maga,
Kit előre mutatott a pászka.
Kovász bűne sose volt őbenne,
Érkezett, hogy szolgáljon a lelke.

Így az utolsó vacsorán vette
A pászkát és előttük megtörte.
Ki is mondta, hogy mindenki tudja,
Halála szabadságunk záloga.

Az előképből, ím valóság lett,
Testi szabadság helyett a lélek
Kiáltott végre láncai ellen,
Mondd, vajon Jézust ki értette meg?

Még mindig csak a testre gondoltak,
Így lázítottak elnyomottakat,
Nem kell a politika vaslánca,
Vessük már el, szorít a rabiga!

Jézus szíve mást tanított akkor,
Három éve csak ez volt a fontos.
Van ugyan a testnek is szabadság,
De az múló, a lélek örök már.

És mint akkor, mit sietve tettek,
Azt az okot te sose feledd el.
Indulj az áldás alatt és haladj,
Hogy szép üdvösséged ma megkaphasd.

Jöjj, lásd meg, milyen e kenyér maga,
Éhes lelked rég vágyódik arra,
Hogy végre boldog-szabadon éljen,
Minden béklyót végleg levethessen.

Ha indulni kell, állj fel! Gyorsan menj!
Angyali kard még elkerült téged.
De nem tudod, meddig van kegyelem,
S vajon meddig eheted kenyered.