Az úr éjjel szólt Józsefnek:
Fogd és vidd a kisdedet,
Biztos létbe, Egyiptomba.
S ő tette, amint Isten mondta.

Aztán szólt az Úr, és ismét éjjel:
Most fogd drága szeretteidet,
Jöjj vissza és telepedj itt le,
Meghalt aki rátört az Életre.

Most! Szólt hozzá az igaz Ige
És nem számított, hogy várta-e.
Meghallotta, mozdult, tette.
Isten tervét nem keresztezte.

Pedig mindig nehéz az éjjel:
Fáradtan, álmosan, elnehezülten:
Kelni, ébreszteni és pakolni,
Indulni, a Fenséges útján haladni.

Voltál-e már Anna és Simeon
Ki soha nem panaszkodott,
Szívvel szolgált és böjtölt,
Úrához ragaszkodott.

Voltál-e már Anna és Simeon
Megöregedve e szép napon,
S mégis üde friss lélekkel
Nézett az égre fel: gyermekien.

Voltál-e már Anna és Simeon
Kinek az Úr valamit mondhatott.
Hitte, tette és nem szónokolt:
Gyenge vagyok már, tudhatod.

Voltál-e már Anna és Simeon
Mikor az Úr azt mondta: Indulj!
S nem lábad vitt, hanem a lelked:
Istened szava volt mindened.

Voltál-e már egyszerű pásztor,
Kihez mennyei szózat szólt.
Félt, de ilyet mégse mondott:
Csak a képzeletem játszott.

Voltál-e már egyszerű pásztor,
Ki tudta, az Úr soká hallgatott!
De kaptál egy csodás üzenetet:
S nem számított, mások nevetnek-e.

Voltál-e már egyszerű pásztor,
Mikor az éj megnyílva táncolt,
S ott hagyva mit őriztél mindent,
Rohanvást az üdv-reményt vitted.

Voltál-e már egyszerű pásztor,
S mikor célodhoz megérkeztél,
Ékességgel tetted-e le parányi léted
A királyok kincse mellé?

Látod, ez nem megy nekem…
De Tőled várom, Tőled kérem:
Tedd széppé az adventemet!

Köszönöm Uram a
Hosszú tűrésedet!
Bár fel se foghatom azt:
Mennyire fáj neked!

s. éva

Még a neved se igen tudtad,
Még a lépted is gyakran buktad,
Még tisztán szemeddel se láttad,
De mindig az ajándékod vártad.

Mutattad, hogy ez kell, meg az…
És csábított téged mind amaz,
A világ számtalan tűzijátéka csalfa
Szívedet már régen körbefonta.

Neked a minden kellett volna!
Mit láttál, álmodtál és vártál!
Mindig türelmetlenül álltál,
S mindezekre oly nagyon vágytál.

És így van ez ma is még!
Tolvaj szívünk elvenni kész!
Mi nem a miénk, azt is nekem ide!
Mi a mienk lehet: vigye kinek kell!

- édesanyám emlékére -

Már idős volt és nagyon félt,
Ha ismét eljön, ha beköszönt a tél,
Azt mondják majd: messze mentél,
Nem vagy más csak egy emlék.

Egy csengettyűt akart hagyni,
Melynek tisztán kellett szólni,
Hogy szenteste, ha majd lánya rázza,
Az emlékezést megkoronázza.

Szegény volt, nem volt sok pénze,
Kit venni kért, ezt megértette.
Drága a csengő! De kezébe téve
Az árának csak egy részét kérte.

Sok a komor templom,
A sötét, botor szív.
„Jézusom…jászolom…”
- ki miért sír?

Voltam én is gyermek.
Fáztam Betlehemben!
Semmi dolgunk, gyere!
- ez volt a lelkemben.

Sok karácsony eltelt.
Didergős, fázós és hideg.
S hogy ki van a bölcsőben?
- én sose értettem!

De jött egy éjjel egyszer,
S ki átölelt csendesen,
Ő volt az, a régi kisded,
Ki ma szívem Mestere lett.

Már forró a karácsony:
Szívem a templomod,
Jászolod a könnyem,
Mért sírok? Megérted!

Salyámosy Éva

S a Fiú, ki a hű bárány maga,
Kit mocskos szájak csúfoltak sokan,
Tűrt és várt, megadva önmagát,
Hogy mi megleljük az üdvösség honát.

Sírt szent szeme minden ünnepen,
Mikor a karácsonyt nekünk készítgette.
Tudta, hogy fáj, hisz iszonyat maga:
Hogy meghal majd az egyetlen fia.

Majd talán holnap… majd talán máskor…
De Isten ezt mondja: Ma van a karácsony!
Volt dolga elég, ott a világkozmosz…
De mégse mondta soha: bűneidbe torkolsz!

Tessék, neked mindig csak ez maradt!
Egy koldusnak járó szegényes falat…
De hallottad-e tőle valaha azt,
Hogy gyermekének csak ennyi a malaszt?