Kedves Hallgatóink, a bocsánatkéréssel kapcsolatban egy olyan esetet tárnék mos fel, amire talán kevesen gondolnak. Egyszer egy olyan családhoz látogattam, ahol újszülött kisbaba volt. Elég gyengének született, és sokat sírdogált. Mindkét szülő nehezen viselte a terheket, és amikor ott voltam, megállva a baba ágya mellett, az apa így szólt: „Nem lesz ez jó semmire. Ennek már annyi!” Megállt az ütő az ereimben, hogyan hagyhatja el a száját ilyen kijelentés.

Most, hogy édesanyám a közelmúltban távozott el közülünk még jobban felerősödött bennem a gondolat, én hogyan készülök, hogyan segítem azokat, akiket Isten rám bízott? Úgy látom, én vagyok az első megtérő a családban, ezért megértettem, hogy sokszoros felelősséget hordozok e tekintetben. Első részben önmagammal kapcsolatban, hogy szeretem a Mennyei Atyát: ahogy én akarom, vagy ahogy ő kívánja? Mert Jézus úgy szerette az Atyát, ahogy abban Ő gyönyörködött, még akkor is, ha ez a Fiúnak sokba került!

Az elmúlt másfél évtized alatt naagyon sokat gondolkodtam azon, hogy vajon miért íratta meg velem az Úr az első könyvemet – Ítélet!- felmentés - címmel már a kiadás előtt 15 évvel. Akkor legalább 10 keresztény könyvkiadónak elküldtem a kéziratot, és nagyon különös válaszokat kaptam, melyekből többet most is őrzök. A leggyakoribb az volt, hogy nincs pénze a kiadónak, különben is, az emberek ma nem kíváncsiak a tanúságtételre, az emberek ma nem olvasnak és nem is vesznek könyveket, így hát felejtsem el az egészet. Bevallom őszintén nekem fájdalmat okozott ez a tortúra.

Isten békessége tölti el a szivem…

A robbanás

Hogy vannak-e repülő csészealjak? Hát nem nagyon hiszem, de hogy egy pillanatra mégis azt hittem, ez a héten esett meg velem! Reggel volt. Nálunk a konyha úgy néz ki, hogy a gáztűzhely mellett van egy asztal, és én ott reggeliztem. Egy kicsit még félálomban, egy kicsit még bóbiskolva, egy kicsit még csak úgy a magam világában voltam, még nem kezdtem el igazán a napot. Ugyanakkor egy kávéfőzőn a reggeli kávém fortyogott, szokás szerint, amit az egészséges étkezés után kívántam elfogyasztani.

Ibolya néni, az én kedves rokonom immár 88 éves. Ha az éveinek számában két nyolcas van, ami elfektetve két végtelent jelent, akkor nagyjából igy küszöködöm olykor miatta, végtelen lelkiismeretfurdalással, és olykor kétszeresen is.

De miért?

Kedves Hallgatóink, csináltunk-e már valaha mérleget a mi saját életünk és népünk élete vonatkozásában? Gondolkodtunk-e már azon, hogy a mi döntéseink vajon egyeznek-e annak az Istennek ránk vonatkozó tervével, aki minket alkotott? Mert – hogy is mondta Kovács Géza testvér? Mint egyén, és mint egy néphez tartozó személy is felelősek vagyunk a tetteinkért. Mennyire fontos az engedelmesség, még akkor is, ha mi egészen mást gondolunk, mint amit Isten kér. A minap éppen két ilyen történet került elém a Szentirásból. Az egyik Péterrel kapcsolatos.

Drága Hajnikám, 

Annyira jólesik, hogy érdeklődsz, hogy számon tartasz! Ngyon köszönöm! 

Még egészen ifju hivő voltam, talán két éves, amikor egy keresztény táborba, Spanyolországba mentünk üdüléni a barátaimmal. Voltak köztük olyanok, akiket már abból a táborból ismertem, ahol megtértem, a Mátrában és voltak köztük újak is. Testvérek más gyülekezetekből.

Bibliaóráról tartottam hazafelé, lehetett már ugy este 9-10 óra. Csendben elültem a metrón és az újságomat nézegettem. Fáradt voltam. Valahogy nem volt nekem kedvem foglalkozni senkivel se. Magányra vágytam.

Igen ám, de a mellettem ülő állandóan köhögött. Ráadásul úgy, hogy nem is tett semmit a szája elé.

Sok-sok rádióműsort hallgattam karácsony környékén. Nem kevés foglalkozott azzal a témával, hogy a keresztények mennyire csendben vannak, amikor kifejezetten gyalázzák őket, vagy az értékeiket. Itt napi problémaként említették az EU szinten a „karácsonyfa-üldözését”, illetve hazánkon belül azt a kiállítást, ahol az utolsó vacsorának titulált témán belül a 12 tányéron emberi ürülék volt látható…

Hallgattam, hallgattam, és egy idő után már szerettem volna odakiáltani, hogy: