Spicces fiú a metrón

Bibliaóráról tartottam hazafelé, lehetett már ugy este 9-10 óra. Csendben elültem a metrón és az újságomat nézegettem. Fáradt voltam. Valahogy nem volt nekem kedvem foglalkozni senkivel se. Magányra vágytam.

Igen ám, de a mellettem ülő állandóan köhögött. Ráadásul úgy, hogy nem is tett semmit a szája elé.

Egy ideig tűrtem, bár rögtön felébredt bennem a gyanakvás, hogy most aztán szanaszét szórja a bacilusait. Lelki szemeim előtt máris tudományos igazságok jelentek meg, hogy hogyan és miként fertőz az ilyen kiáramoltatott levegő, főleg az, amely némi sebességgel érkezik a szomszédokhoz. Menekülési utvonal nem volt, de beteg se akartam lenni, éppen akkor kászálódtam ki az előzőből.

Egyszer aztán, úgy az ujságom fedezékéből sandán arrébb néztem és láttam, hogy egy fiatalemberről van szó. Az arcát nem láttam, de a nadrágját, a táskáját és a cipőjét igen. Uri cuccnak néztem, valamelyik multinacionális cég irodájából. Elmosolyodtam. Ha most megy haza, akkor biztos valamilyen vállalati murin volt. Ó, hány és hány ilyenben volt részem korábban, de nem nagyon szerettem. Főleg azért, mert egy időben – mondjuk, hogy sok éven át – egy olyan főnököm volt a biztositónál, akinél kötelező volt inni. Ráadásul még csak a saját tempóját se tarthatta az ember, mert a főnök erőszakosan töltött. Sokszor lettem beteg az ilyen „ünneplések” után, ami lehetett születés vagy névnap, valamely vállalati esemény, vagy egyéb állami ünnep.

Lehet, hogy ő is ott volt, - gondoltam – és eszembe jutott, hogy a táskámban szoktam köhögés elleni cukorkát tartani. Főleg azért, hogy ha istentiszteleten nem birom abbahagyni a köhögcsélést – sosem értem, hogy mikor és miért jön rám – akkor ezzel segitsek a helyzeten. Miután minden kapcsolat nélkül máris rokonszenv alakult ki bennem a másik iránt, keresgélni kezdtem a táskámban a cukor iránt. Megtaláltam. Akkor ránéztem a szomszédomra. Úgy 25 év körüli fiatal3ember lehetett. Megérintettem a kezét, levette a fülhallgatóját és nagyon kedves kisgyermekes szemeivel rám nézett. Abban a pillanatban láttam, hogy sejtésem több mint gondolat. Spicces volt, de nem is kevéssé.

Mindegy, gondoltam - és a cukrot nyujtva ismét ránéztem.

Velem is előfordul, hogy köhicsélek, de ez a cukor szokott segiteni – mondtam neki kedvesen.

Elvette és akkora boldog mosoly jelent meg az arcán, hogy magam is csodálkoztam. De ekkor „támadásba lendült”. Elmondta, hogy én milyen szép vagyok, milyen fiatal és adjam meg neki a telefonszámom.

Eszembe se volt. De ő csak erősködött. Nagy titokban elmondta, hogy ő pénzügyi tanácsadó és sok hasznot hozhatna nekem az ő ismeretsége, főleg, ha van pénzem, amit mozgatni lehet.

Rögtön átláttam a szitán. Tudom, azt tanitják az ilyen embereknek, hogy mindenhol kapcsolatokat kell létesiteni és aztán nyüstölni az ismerősőket a pénzügyi javaslatokkal.

Csak elmosolyodtam és megráztam a fejem. Tovább olvastam a magazinomat.

Aztán a hadviselés újabb cselét vetette be, de valószinű nem tudtqa eléggé kontrollálni a szavait, mert igy szólt:

TE nagyon szép vagy! – s megérintette a nevetőráncaimat a szemem körül. Te olyan szép vagy, folytatta, hogy még a ráncaid ellenére is boldoggá tudlak tenni. Mert ez az én dolgom. A nőket boldoggá tenni a földön!- és kissé félreérthető módon kuncogott. Majd folytatta.

És hány unokád van már? Mert biztos van, ugye?

Na, itt bizonyosodott be a számomra, hogy a vezércsel némi gellert szenvedett. Előbb a tengerből feljövő örökifju Tavasz szépségéhez hasonlitott, aztán meg előjött a valóság és az unokáimról érdeklődött.

Gondolom láthatta a mosolyom és valószinű ő is rájött, hogy most lebukott, ezért ismét a telefonszámomra terelte a beszélgetést.

Hirtelen körülnézett és kiderült, hogy túl jött egy megállóval a metróval. Elköszönt. Én pedig neki adtam búcsúajándékként evangékiumi rádiónk Antenna cimű ujságát, ami tele volt a hivő emberek Istent dicsérő mgasztalásával és hálájával.

Elfogadta rögtön és nemcsak nekem intett búcsút, de szemben ülőknek is, gondolom, kollegák lehettek, ők is ünneplőben feszitettek.

Amint utána néztem, megállapitottam, hogy Isten nagyon szépnek teremtette őt. Sudár volt, karcsu és tényleg kedves lehetett az alkohol nélkül is.

A telefonszámomat kérted kispajtás? – gondoltam mosolyogva. Benne van a magazinban. Zsoltár 50.15

- Hivj segitségül engem a nyomorúség idején, én megsegitelek és te dicsőitesz engem.

Bár egy szó se esett az Úrról ezen az uton, mégis a teljes evangéliumot elvitte magával azokon a lapokon.

Hiszem, hogy ezt a lehetőséget is az Úr teremtette. Bárcsak üdvözölhetném őt, akár az internetről hallható műsoron át… mert ki tudja…

Salyámosy Éva