MERA: Ki értékesebb?... egy nincstelen, rongyos, szerencsétlen, vak koldus, vagy én…

A sok csodálatos bibliai történtet között, ma ismét megérintette a lelkemet egy.

Márk evangéliumának 10. fejezetében olvasunk a vak Bartimeus megtéréséről és meggyógyulásáról. Íme, Jézus így szólt az őt követőkhöz, útban a kereszt felé…

- …aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok; és aki első akar lenni közöttetek, az legyen mindenki rabszolgája. Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért. Azután Jerikóba értek, és amikor Jézus tanítványaival és elég nagy sokasággal kifelé ment Jerikóból, egy vak koldus, Bartimeus, a Timeus fia ült az út mellett. Amikor meghallotta, hogy a názereti Jézus az, így kiáltott fel: „Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam!”

Többen is rászóltak, hogy hallgasson, ő azonban annál inkább kiáltozott: „Dávid Fia, könyörülj rajtam!” Jézus megállt és ezt mondta: „Hívjátok ide!” Odahívták a vakot ezekkel a szavakkal: „Bízzál! Kelj fel! Hív téged!” Ő pedig ledobta felsőruháját, felugrott, és odament Jézushoz.

Jézus megkérdezte tőle: „Mit kívánsz, mit tegyek veled?” A vak ezt mondta: „Mester, hogy újra lássak.” Jézus ekkor így szólt hozzá: „Menj el, a hited megtartott téged.” És azonnal újra látott, és követte őt az úton.

Mit tudunk erről az emberről? Azt, hogy egy senki. Még saját neve sincs. A bibliatanulmányokból tudjuk meg, hogy a Bartimeus név nem az ő saját neve. Ez azt jelenti, hogy egy Timóteus nevű ember fia. A Bar előtag ugyanis: valakinekb fiát jelenti. Talán apukáját becsülték valamire, de ő, fogyatékossága révén már a senki kategóriába tartozott, pedig csak egyetlen egy érzékszerve hiányzott, a fizikai látása. Ez az ember naponta ott ült az út szélén és kéregetett. Közben pedig figyelt, mert ez volt az egyetlen kapcsolata az emberekkel. Mire? Arra, ami talán egy-két méteren belül elhangzott a környezetében. Ezen a sivár úton is csodálatos hírként került a szívébe a tény, hogy Jézus jár erre. De ki az a Jézus? Bizonyára hallott már foszlányokat arról, hogy Ő milyen munkát végez a városokban: gyógyít, kegyelmes, nagy tanító, Mester. El se tudom képzelni, hogy valaki odament volna hozzá és elmondta volna a teljes evangéliumot, annyira lenézték, még arra se méltatták, hogy Ábrahám igaz gyermekének érezhesse magát.

De mi történt? Ez az ember, aki a szófoszlányokból is tudott építkezni, meghallotta, hogy Jézus most éppen arra jár. Merre? Fogalma se volt. Mivel nagy tömeg kísérte a Megváltót, nem is hallhatott semmit biztosan. Ezért mit csinált? Az egyetlen lehetőséget használta ki, ami a rendelkezésére állt, kiabálni kezdett. Hogyan? Valószínű, hogy hangosabban mint a tömeg! Nos, azt gondolom ehhez kellett aztán erő és elszántság! Egy senki veszi a bátorságot és túlkiabál egy egész tömeget, akik, mint a zúgó méhkas zümmögtek, az egymás közti beszéddel is. De most, ő ezzel nem törődött! Torka szakadtából kiabált Jézus után:

- „Dávid Fia, Jézus, könyörülj rajtam!”

Vajon, ha lefordítanánk ezt a mondatot mai nyelvre, mit jelentene? Talán így lenne hiteles:

- Én is tudom, hogy a Megváltó Dávid fia lesz. Én pedig azt is tudom, hogy ez Te vagy, Jézus! Tudom, hogy azért jöttél az Atyától, hogy gyógyulást hozz nekünk. Én is igen rászorulok erre! Nemcsak testileg, de lelkileg is. Sérült vagyok, gyógyíthatatlan, csak te segíthetsz rajtam. Nekem nincs senki másom. Nekem nincs emberem… Gyere hát ide, kérlek, hozzám! Hallj meg engem is! Könyörülj meg rajtam is! Ne menj tovább úgy, ahogy mindenki más teszi, amikor könyörgök adományokért hozzájuk, amikor a kezem nyújtom, amikor peregnek a könnyeim, amikor rimánkodok… Jézus, várlak téged, te vagy minden reményem!!!

Sokan rászóltak indulatosan, hogy hallgasson már el, ő egy kis senki ebben a történetben, de nem tette meg. Megragadta az egyetlen lehetőséget, ami az életében kínálkozott a gyógyulására.

Jézus meghallotta őt és magához hívta. Elgondolkodtam, vajon mit hallott meg az Úrjézus? A Biblia többi részével összevetve – ahol ugyanígy történt a vérfolyásos asszonnyal, a pogány nővel, akinek a lánya volt beteg – azt értettem meg, hogy Jézus a hitet hallotta meg. Talán nem is a szavaiból ennek az embernek, hanem a szívéből. Itt egy árva szív kiáltott utána és a szív hitének erejét Jézus mindig megérzi. Mit a vérfolyásos asszonynál is, amikor csak megérintette a nő a ruháját… a hitre erő áradt ki a Messiásból… és most is, úgy gondolom ez történhetett. Aztán, amikor a vak koldus meghallotta, hogy odamehet Jézushoz, ledobálta a felső ruháit. Mit jelent ez mai szavakkal? Lemeztelenítette magát teljesen az Úr előtt. Nem takargatott ő semmit. Nem próbálta mentegetni magát, pedig lett volna mit mondani:

- Uram, én megvakultam… te engedted meg, hogy elveszítsem a látásomat… nem az én felelősségem ez az egész életforma…hát kérlek, hogy te gyógyíts meg engem… - de ilyen gondolat el se hangzott…

- Uram, én is Ábrahám fia vagyok, azért mert vak lettem, még ide születtem, hát kérlek, hogy ezen az alapon most gyógyíts meg engem… - de ilyen gondolat el se hangzott…

- Uram, te rendelted, hogy a szegényeket, elesetteket támogassák, de nem teszik, és én nagyon nehéz sorban élek… hát kérlek, hogy te gyógyíts meg engem… de semmi ilyen nem hangzott el.

Csak a segélykiáltás ahhoz, aki most az egyszer az életben, ott volt a közelében.

Tehát ő felugrott és máris rohant Jézus elé, aki ezt kérdezte tőle:

- Mit kívánsz, mit tegyek veled? – Jézus pontosan tudta, hogy miben segíthet, de szükség volt kimondani. Nemcsak a vak hite miatt, hogy napvilágra jöjjön mások előtt is, hanem a többiek tanulságára is. A vak ezt mondta:

- Mester, hogy újra lássak… Mit kért? Nem tudjuk megkülönböztetni, hogy testi vagy lelki látást kért-e. Azt gondoljuk, hogy valamikor látó volt. Talán lelkileg is. De most mindkét területen vakon élt. De gyógyulni akart!

- Jézus ekkor így szólt hozzá: „Menj el, a hited megtartott téged.” És azonnal újra látott, és követte őt az úton.

Vagyis meggyógyította őt az Úrjézus a hite alapján. Neki ez volt a gyógyszere, a hite, ami változást hozott az életében. Jézus elbocsátotta őt:

Menj el…

 

De az ember lelkében felvisíthatott egy szörnyű fájdalom:

- Menjek el? Én most menjek el? Hová? Minek? Kikhez? Nélküled éljek Jézus? Az nekem már nem megy! ÉN már a tied vagyok, Jézus, mindenestől! Velem senki soha ennyi jót még nem cselekedett, velem ilyen szeretetteljes még senki se volt…

És mit tett? Azonnal követte Jézust az útján. Mint olvastuk, már korábban ledobálta a felső ruháit. Ennek vannak még további jelentései is. Amikor a Biblia azt mondja valakiről, hogy menjen egy hosszú útra, akkor azt sokszor így fejezi ki: felövezi magát. Vagyis a szoknyaszerű hosszú ruhát feltűri a derekához, hogy lépéseit ne akadályozza. Ez a férfi már akkor boldogan ledobott magáról minden akadályt, amikor Jézus magához hívta. Nem a saját feje után ment, nem kóválygott ide meg oda, pontosan azon az úton ment, ahol Jézus járt előtte. Milyen úton? Azon, ami Jeruzsálemben a keresztre vitte a Megváltót. Így joggal feltételezhetjük, hogy a korábban vak Bartimeus is ott volt a kereszt körül a nép sorában, fájdalmas lélekkel és zokogások közepette és látta, látta élete legfájdalmasabb jelenetét…Mert bizonyára ott értette meg teljes egészében, hogy ekkora szeretet valójában, soha-soha nem ölelte még át ezen a földön, mint Jézus ott kitárt két karja…

De más is történt még vele. Jézusban új nevet kapott. Lehet, hogy most még nem tudta mi az, lehet, hogy még csak azon a titkos kis fehér kövecskén van felírva, de a mennyben biztos, hogy egy szépséges és tökéletes új név várta őt. És itt a földön? Bizonyára itt is. Már nem úgy hívhatták, hogy Bartimeus, a Timoteus fia, hanem talán így: A vak, akit Jézus meggyógyított. Nem tudom, hogy hangzana ez az ő nyelvükön, de hogy nagyon igaz lenne, az biztos! És aztán ez az ember néma maradt? Nem hiszem! Úgy gondolom, hogy csatlakozott a hívek sorához és áldott keresztény életet élt, az Úr szolgálatában, haláláig. Ez a reménytelen ember Jézusban egy új életet kapott: új nevet, új szolgálatot, új rokonokat, új szeretetet… s az örök életet. Gazdagabb lett minden jerikói elöljárónál, akik hagyták, hogy Jézus elmenjen mellettük. Tudjuk, hogy a gazdag Jerikóban az időtájt igen pezsgő élet folyt s ebben a „vak és süket koldusok” jártak elől. Hogy értem ezt? Lelkiekben. Hiszen vakok voltak meglátni és süketek voltak meghallani az Urat. Még elesettebbek voltak, mint korábban Bartimeus.

Aztán felvetődött bennem a gondolat. Az Úr szemével ki az értékes és ki nem? Úgy tűnik, hogy ez a férfi, aki csak a hozzá elért történetfoszlányokból hallott Jézusról – hiszen senki se állt meg mellette, hogy neki beszéljen…-, sokat megértett, mert hit ébredt a szívében. De vajon hányan követték Jézust abból a tömegből, akik ott Jerikóban mögötte hömpölyögtek. Máris ide kívánkozik a kérdés: és mi a helyzet velem? Hányszor és hányszor hallom az Úr hangját, amint tanít, nevel, szól hozzám, embereket küld, pásztorokat állit, Bibliát ad a kezembe és a lehetőséget, hogy olvasni tudjak, a Szent Lelket küldte, hogy meg is értsem, amit üzenni kíván nekem… nos, én milyen vagyok? A szófoszlányokra is ugrok és minden takargatás nélkül rohanok az Úr elé, vagy beszélhet nekem az Isten, vak és süket vagyok sok szavára… vagy: csak azt hallom meg, ami nekem tetszik?…

Vajon így lesznek-e az utolsókból elsők, ahogy az Úr szavát olvassuk, vagy azokból, akik magukat elsőknek tartják… utolsók? Sokan leszólták Bartimeust, hogy maradjon már csendben, itt semmi se róla szól, de Isten nem így gondolta. Mert az Úr érte ment el és Zákeusért, abba a városba. Így lett ő az Úr ezen útjának egyik főszereplője. Ő, és nem a magát sokra tartó tömeg.. .

Azon is elgondolkodtam, hogy sokan leintették. Ma is így teszik a keresztényekkel, sőt egy igen komoly keresztényellenes világ kezd megint kibontakozni. A kérdés az, hogy mi elhallgatunk-e azért, mert mások leintenek? Vagy elhallgatunk-e azért, mert rossz szemmel néznek ránk, mert bántó szavakat hallunk, mert másoknak nem tetszik amit mondunk? Sajnos, sok ilyet hallunk… de jusson eszünkbe, hogy eleink mi mindent vállaltak ilyen helyzetben. Még a munkájukat se sajnálták, ha elvették tőlük, ha hazugságokkal rágalmazták, azt se… sőt az életük se volt kevés a Krisztus ügyéért…

Adja az Úr, ez az imádságom, hogy mi, akik minden lehetőséget megkaptunk arra, hogy Isten fénye és jó illata legyünk a környezetünkbe… legyünk is azok! Mert a vak koldus azzá lett…