Ibolya néni és a nagy csökönyösség

Ibolya néni, az én kedves rokonom immár 88 éves. Ha az éveinek számában két nyolcas van, ami elfektetve két végtelent jelent, akkor nagyjából igy küszöködöm olykor miatta, végtelen lelkiismeretfurdalással, és olykor kétszeresen is.

De miért?

Valamely oknál fogva igen csökönyös. Minden hivatalos ügyét én intézem, mégis, bennem bizik meg a legkevésbé. Legalábbis igy tűnik. Szörnyú vaklármáknak ül fel, amit a házban lévő régi elvtársak hiresztelnek. Elveszti a nyugdiját, nem kap szociális támogatást, oda a gyógyszerkedvezménye… és igy tovább. Máskor szinte letámad engem és minden vagyok a szemében csak nem aranyos. Megint máskor pedig én vagyok az ő ügyüli bügyüli kis babája, akit nagyon szeret. Mindkét és minden hasonló megnyilvánulása igencsak összezavar engem. Egyikkel se tudok mit kezdeni. Van egy olyan betegsége, azt hiszen ez a cukorbaj, ami miatt olykor nagyon utálatos tud lenni. Egy alkalommal is igy volt. Megtudtam, hogy rosszul van, rohantam hozzá. Úgy beszélt velem, hogy egy alkoholista kocsis is óvakodott volna az ilyen viselkedéstől. Akkor nem hallgattam rá, amikor mindenben elutasitott és kihivtam az orvost. Korházba vitette. Fizettem a maszek mentősnek és mentem vele. Végig a szemrehányásait hallgattam, hogy korházba dugom, hogy meghaljon. Szőrnyű kétségek között vergődtem. Nagyon fájt, amit tesz velem de tudtam, hogy nem hagyhatom magára, önpusztitó volt abban az állapotában. Aztán másnap, amikor bementem látogatni – akkor már kezelték az éppen akkut problémáját – bocsánatot kért tőlem, hogy igy viselkedett. Nagyon fájt, de megbocsátottam, mert nem is haragudtam. Érdekes volt, hogy mindenre emlékezett. Pontosan.

Ezek a gondok általában ismétlődnek. Hetente látogatom, szinte naponta beszélgetünk telefonon és mégis. Nem tudom, hogy mikor mit kezdjek vele, hogy reagáljak arra, amit tesz.

Én már közelebb járok a 70-hez mint a 60-hoz és igy nekem is vannak korlátaim az erőmben és a tűrőképességemben. Amikor meglátogatom állandóan etetni akar olyan dolgokkal, amit nem kivánok. Nagyon rosszul esett az is, hogy amikor epehólyag műtétem volt, és az orvos hat hetes igencsak kimélő diétát irt elő, akkor disznótorost vett nekem és meg volt sértődve, hogy nem ettem meg. Azt mondta, hogy a szomszéd is ismer valakit, akit ugyanezzel műtöttek és vigan evett mindent. Ráadásul nem is vagyok oda a fűrészpor izű disznótorosért. Megbántódott, holott nekem fájt, hogy engem semmibe vesz.

Máskor olyasmiket erőszakol rám, amit nem szeretnék enni. Aztán megsértődik. Megint máskor kilószámra cipeli haza a gyümölcsöt a piacról és kiteszi az asztalra, hogy vigyem haza. Én ennyit nem birok megenni és nekem nagyon nehéz is. A dolog érdekessége az, hogy ő kimegy a piacra, ami öt sarokra van, hazacipeli azt, amit nem kérek, aztán a kezembe nyomja és én cipelem vissza ugyanoda a piachoz, mert ott van a metró megálló, amivel hazajövök. Ráadásul olyan dolgokat viszek, amire nincs szükségem és akkor amit vennem kell még, azzal agyoncipekedem magam. De ilyenkor mindig igy bocsát el:

Jaj, fiam, vigyázz magadra, ne cipekedj sokat! – közben meg ő pakol meg.

Állandó gondban vagyok azzal, hogy a kérdéseire mit mondjak. Ha az igazat mondom megbántódik, ha nem, akkor hazudnék és Istent bántanám meg. Volt már többször olyan esetem, hogy amit rám tukmált, azt odaadtam az első hontalannak. Természetesen már este jött a telefonos kérdés:

Ugye te etted meg, vagy kidobtad?

Mit mondhatok erre? Talán valami közömböset:

Nagyon finomat tetszett késziteni…- s ez nem hazugság, de nem is az igazság.

Állandó kétségek között vagyok miatta. Szeretném nagyon szeretni, mindent megadni neki, amit csak tudok, mégis állandóan én vagyok az, akire sose hallgat.

Ugyanigy vagyunk a lelki dolgokkal is. Egyszer mézes mázosan imádkozik és veti a kereszteket, máskor meg pont azoknak szurkol, akik üldözik Isten ügyét. Ilyenkor meg van sértődve, hogy én mást gondolok. Tény, ami tény, nem tudok szurkolni olyan utódoknak, akik azonos elvet vallanak, mint a szocializmusban hatalmon lévők, akik bebörtönözték 56-ban az édesapámat és akik nem engedtek továbbtanulni, sőt… Amikor ezekről a dolgokról próbálok vele beszélgetni, először grimaszokat vág, majd igy szól:

Hagyjuk már fiam ezeket, hát nem tudnak szegények mit tenni, hazudniuk kell és kész.

Ugyanigy vagyunk a reklámokkal is. Én 30 évet töltöttem a reklámszakmában de hiába mondom neki, hogy amit a reklámokban lát, az nem a 100 %-os igazság. Amit igérnek, az általában reklámfogás és a valóság felnagyitása. Ő mégis bedől ezeknek és vásárolja a dolgokat. De erre is azt mondom, tegye, ha akarja… az ő dolga, de mégis féltem. Ugyanigy van a tv és rádió más ügyeivel is. Ha meghall egy beszélgetést erről vagy arról az oldalról, mindent elhisz és rémüldözik. Hiába próbálom nyugtatni, én vagyok a rossz. Áltaában igy fejezi be a beszélgetléseket:

Na ezért nem mondok én neked semmit, mert ilyen vagy…

De milyen?

Taxis ügy sztk, hazafelé…

Nem ismerte meg az unikáját

A minap reggel 9 óra volt és csörgött a telefonom. Ő volt. A következőket mondta:

- Most voltam vérvételen és nagyon rosszul vagyok. Találkoztam a nagyobbik unokámmal és az apukájával és meg se ismertem, képzeld. Fel se ismertem őket. Csak rámköszöntek és nem tudtam, hgoy kik.

- De ez hgoy lehet Ibolya néni, mi történt?

Ekkor ismét durván válaszolt?

Hogyhogy mi történt? Olyan rosszul voltam. Én már öreg vagyok. Beteg. Na, ez van.

Semmit se értettem.

De miért nem tetszett megkérni az unokáját akkor, hogy karoljon már Ibolya nénibe és segitsen elmenni két házat a rendelőig.

Mit képzelsz? Még hogy én megkérem? Dehogy kérem, ugyan már…Nahát, hogy mi nem jut eszedbe…

De miért nem?

Aztán azért is rosszul voltam, mert nem aludtam, az éjjel rendesen. Attól féltem, hogy elalszom és állandóan felébredtem.

De hiszen van csörgő órája Ibolya néninek, miért nem tetszik felhúzni?

Jaj, nem értelek, mi ez a csörgés? Hát egyik se jó már…

Rendben, akkor viszek egy csörgőórát pénteken.

Nekem aztán nem kell. Ide aztán ne hozd.

De miért ne? – próbálkoztam – hiszen az legalább az egyik gondot megoldja, nem?

Nekem nem kell.

És most hogy tetszik lenni?

Rosszul, nem mondtam elégszer? Rosszul. Ülök az ágy szélén és majd mindjárt begyógyszerelem magam.

Na, ez is rosszul esett egy kicsit, mert rossz ize volt a szónak. Aztán tényleg bevette a gyógyszereit és evett is. Amikor később felhivtam már majdnem olyan volt, mint szokott.

Már megint édes pici babám voltam neki és ettől a hideg futkos a hátamon, mert azért már elmúltam három éves. De neki nem.

Este beszéltem az unokával és a következőt tudtam meg.

A sarkon találkoztak. Ibolya néni ugy ment tovább, mint aki se nem lát és se nem hall. Ráköszönt, rámosolygott és akkor megállt. Hol? Az uttest kellős közepén és próbált tájékozódni, hogy most ki van ott és miért szólt hozzá. Alig birták az uttestről felhozni a járdára. De amikor azt ajánlom fel, hogy szóljon és elkisérem, akkor a válasz egy durva: Nem kell. Amikor azt ajánlom, hogy vigyen vizet magával, a gyógyszereit és egy szendvicset, hogy a vérvétel után egy kicsit kinn pihenve ehessen és erődödjön, akkor én vagyok a lehetetlen alak, aki zaklatja őt mindenféle sületlen ötlettel.

Gyakorlatilag ott tartok, hogy állandóan csak a fájdalmakat hordozom vele kapcsolatban. Ha kedves, azért, mert mindig gondot okoz nekem. Ha nem kedves, azért. Sokat gondoltam már arra, hogy engem talán egy cseppet se szeret, csak magát. Nem azért kellek neki, mert szeret, hanem azért, mert én gondoskodom róla. Nem tudom, hogy igy van-e de nagyon gyakran ez jut eszembe.

Amikor a Mennyei Úr a könyvirás és a tanuságtevés szolgálatát adta nekem, akkor se örül velem egyetlen percig sem. Állandóan visszahúz és ez nekem nagyon fáj. Ilyeneket mond:

Jaj, fiam már megint mész. Hát nem tudsz megülni otthon rendesen? Jaj, nehogy már bajod legyen – s ilyenkor megint az a vád jut eszembe, hogy csak magát félti, hogy ha velem valami történik, mi lesz vele?

Amikor telefonál, mindig megkérdezi:

És hol vagy most?

Ha a rádióban vagyok, az a kérdés, hogy mikor megyek haza? Sötétben? Ugyanmár, birjak magammal… hát mi minden történhet?

Ha Bibliaórára megyek este hatra és 8 vagy 10 óra felé jövök haza, ugyanez a szöveg. Sokszor már úgy érzem, hogy nem birom tovább. Bármit teszek, rosszul sül el, de ami a legnehezebb az egészben, nem tudok bölcsen viszonyulni hozzá, mert mindig csapdába esek. Ha egyetlen szóval ellene mondok, máris megsértődik. Ha nem… én iszom a levét….

Isten előtt

Igy hát állandóan vádolom magam, hogy rosszul viszonyulok hozzá. Nemrég hallottam egy igehirdetést, ami nagyon mély nyomot hagyott bennem és vádol is állandóan. A rövid mondanivalója ez volt:

Ha valakinek nem tudunk rendesen megbocsátani, de mindenben ellátjuk, akkor gyakorlatilag egy arany ketrecben tartjuk…

Bajban voltam. Még azt se tudtam, hogy megbocsátottam-e neki rendesen, azt se tudtam, hogy milyen szituációban hogy kell viselkednem, mert mindig bajba kerülök annak ellenére, hogy állandóan kérem az Úr bölcsességét ezekre a helyzetekre.

Ezen a napon este aztán megint tele voltam lelkiismeretfurdalással, hogy megint nem voltam szeretetteljes. Éreztem, hogy éles fájdalom van a szivemben és estére egy idegszálam is úgy kezdett fájni, hogy alig éreztem az egyik oldalamat…

Nem győztem bocsánatot kérni az Úrtól és a segitségét, hogy mindig ő adjon szavakat a számba…

Másnap reggel imádkozás közben megbeszéltem ezt az Úrral. A kövektező gondolatsor jött a fejembe:

Jézus mondta: tanuljátok meg tőlem…

De mit? Mindent. Hiszen a mennyei állampolgár másként viszonyul helyzetekhez, mint a földi polgár, hiszen ott más törvények uralkodnak.

Ha szeretet nincs benned… bármit teszel semmi vagy!

Ekkor mélyen fájdalmas szivvel kiáltottam az Úrhoz… s a következő gonodolatot kaptam.

Ne engedd magad vádoltatni. A szeretet nem érzés csupán, sőt… Tettek, döntések csokra. Gondold át, hogy te mindent megteszel-e Ibolya néniért vagy sem?

Azt kellett mondanom, hogy igen, a javára teszek mindent, de gyakran hiába. Nem sértődöm meg, nem hagyon magára, nem zárom a meg nem bocsátás kalodájába, minden héten újult gondoskodással indulok felé testi és lelki téren egyaránt…. De gyakran hiába…

Ekkor a gazdag ifju példázata jutott eszembe, s az, hogy Isten senkivel se erőszakos. Az embert megtisztelte azzal, hogy szabad akaratot adott neki s igy maga az ember dönt az adott helyzetekben. Az ifju ugy döntött, hogy nem fogadja el azt, amit Jézus mondott neki és más uton indult tovább. Utána ment Jézus? Nem. Erőszakoskodott vele Jézus, hogy az a jó, amit ő tanácsol? Nem. Amennyiben az ifju Jézus nélkül élte az életét viselte-e döntései következményét? Azt kell mondani, hogy igen. Minden következményét? Ki mint vet, ugy arat…

S ezt végiggondoltam Ibolya néni eseében is. Ő felvázolta nekem a gondjait, vagy máskor én kérdeztem rá. Megoldásokat javasoltam, odaadtam magam neki teljesen, hogy „ rendelkezzen velem, ott segitek, ahol tudok” – de mégse kellek egy csomó dologban. Máskor meg eszi a lelkemet, hogy mikor megyek már a segélyért, a gyógyszertámogatásért… hiába mondom neki, hogy még nem lehet. Ennek is ideje van…

S arra jutottam, hogy ha ő többszöri felkinálásra se fogad el segitséget bizonyos helyzetekben, akkor az nem az én lelkiismeretemet terheli. Még akkor se, ha hamis vádak tömkelege érkezik felém,… most már tudom, hogy nem az Úrtól…

Azt is tudom, hogy a sátán használja Ibolya nénit arra, hogy engem meggyengitsen a szolgálatomban, a Biblia-tanulmányozásomban, és minden jóban, amit csak tennék.

De még mindig kétséges előttem, hogy mikor mit mondok neki? Eldöntöttem, hogy Istent nem akarom megbántani a hazugságokkal, mert nem hiszek abban, hogy létezik jótékony hazugság…meg a jó érdekében mondott hazugság! Ilyen nincs.

Talán az lesz a járható út, hogy a kényes kérdéseire nem válaszolok, hanem terelek, pl egy kérdéssel:

És akkor mikor járt itt a doktor úr…Mit hoztak ma ebédre… Nem jött valami sms a mobilra, amit meg kéne néznem… Hogy is volt fiatal korában…

Vagy nem mesélek el neki olyan dolgokat az életemből, amiről tudom, hogy lehúzna…

Az biztos, hogy a vádlást már letettem az Úr lába elé. Úgy érzem, jogtalan. De a bölcs beszélgetés és válaszadást még tanulnom kell.