Emberhalász leszel

Még egészen ifju hivő voltam, talán két éves, amikor egy keresztény táborba, Spanyolországba mentünk üdüléni a barátaimmal. Voltak köztük olyanok, akiket már abból a táborból ismertem, ahol megtértem, a Mátrában és voltak köztük újak is. Testvérek más gyülekezetekből.

Deniában voltunk, egy hegy tetején, és amikor lementünk fürödni a tengerpartra mindig a városkán mentünk át. Ez egy halászfalucska lehetett, s rám nagy hatással voltak a halászok. Főleg azért, mert még soha nem voltam ilyen helyen és soha nem láttam emberközelből azt, ahogy művelik, ahogy a hálókat rendezgetik és ahogy a feleslegessé vált halhulladékkal törődnek.

Egyik délután magányra vágytam és igy sétálgattam a tengerparton, lenn a városban. Estébe hajlott az idő és hihetetlenül szép volt köröttem minden. A lenyugvó nap játéka, a különös fények összhatása, a tenger semmihez sem hasonlitható mormogása. Kölönös volt, hogy a város zúgása ellenére mégis a csend ölelt át azon a helyen.

Később többen is eljöttek erre a partszakaszra és amikor valami kérdésem volt az ottaniakhoz, akkor volt „nyelvem „ is. Volt, aki spanyolul is tudott és volt, aki angolul segédkezett nekem.

A távolabbi partszakaszon elértem egy olyan részt, ahol konténerek voltak kirakva egymás mellé hosszú sorban. Odamentem, felágaskodtam és belenéztem. Halcsontok voltak halcsontok hátán. Bár ez természetes volt, mégis megütött a halál gondolata. De amint egy másik konténerhez értem, elnevettem magam. Egy csodálatosan szép fehérre „kifilézett” halkoponya volt a kupac tetején. Megkérdeztem mi az.

- Cápafej! – hangzott a válasz és abban a pillanatban valahogy félni kezdtem.

De nem hagytam magam és arra gondoltam, micsoda sztori lesz, ha majd egyszer valahol elmesélem, hogy egy cápa szájában kotorásztam … és felemeltem a jobb kezemet. Valami ősi félelemérzés vett erőt rajtam és nem birtam a csontváz szájába tenni a kezem, mert attól tartottam, hogy valamely oknál fogva mégis összecsukódik… na és akkor mi lesz velem?

Igy ácsorogtam ott percekig, erőt gyűjtve és komolyan elbeszélgetve önmagammal, hogy ilyen lehetetlen gondolattól nem kell félni! Ugyanmár!

Aztán vettem egy mély levegőt és „ most lesz ami lesz” alapon a cápakoponyán lévő tátott szájba dugtam a kezem. No nem, ott hagyni azért nem mertem, de mégis megtettem! Hihetetlenül elégedett voltam magammal és tökéletes diadalittas érzéssel bandukoltam tovább. Azt hiszem, hogy egy győztes hadvezér büszke tartása, a környezetet szemlélő pillantása, az ellenségre tekintő lenézése semmi volt ahhoz képest, ahogy én ott haladtam. Hihetetlenül boldog voltam és úgy éreztem, hogy most aztán olyat tettem, amit talán senki más… Pedig dehogy! Hol voltam én a halászokhoz képest, akik kifogták a halat fáradtságos munkával, aztán feldolgozták, a husát hasznositották és a felesleges dolgoktól megszabadultak, még aznap, minden pihenés nélkül.

Kicsit arrébb sétálgatva vastag zsinorfélét találtam, melyek több szinben is pompáztak. De nem a szakadás nyomait láttam rajtuk, hanem vágási nyomokat. Rögtön felkeltette az érdeklődésemet és megkérdeztem, hogy mik ezek.

A halászok elmondása szerint halászháló darabok. Amikor visszajönnek a halászatból, akkor gondosan átnézik a hálót és kijavitják. De nem ám úgy, hogy a szakadozott részeket pótolják, hanem úgy, hogy a szakadni látszó, vagy gyanus részeket kivágják és helyükbe új, jó teherbirású részt kötnek.

Ismét egy konténer mellett álltam meg és kezembe vettem ezeket a hálódarabokat.

Azt mondták, hogy akár 4000 méter mélyre is lebocsátják és úgy halásznak vele? – elméláztam. El se tudtam képzelni mennyi lehet a 4 km mélység. Próbáltam vizszintesen gondolkodni és kitalálni, hogy a házunkhoz képest kb milyen távolság lehet a 4 km és aztán azt próbáltam lefelé vetíteni a tenger mélyére. Nem tudtam, hogy jól értettem-e ezt a megjelőlést, de túl sok gondolkodnivalóm nem is volt, mert akkor történt velem valami.

Amint a kezemben tartottam ezeket a hálódarabokat és azon méláztam, hogy vajon hányszor járták már meg ezt a mélységet és vajon mi mindent fogtak már ki vele, egyszercsak ott volt a szivemben egy mondat.

Emberhalász leszel!

Mint minden hasonló esetben most is megijedtem és azt hittem, hogy biztos csak én gondoltam ki ezt, mert hogy olvastam már Péter apostol esetében ezt a Bibliában.

Igyekeztem ezt kiverni a fejemből és nagyon szerettem volna a hálódarabokat is elhajítani jó messzire, hogy ne is lássam többé, de nem tudtam.

A hálódarabok ott maradtak a kezemben és csak néztem és néztem.

Nem voltam biztos abban, hogy isteni gondolat volt-e, ami most a lelkemben megfogalmazódott, de emberinek nagyon nem hittem. Ott és akkor én sok mindenen töprengtem, de azon, hogy valaki hogy lehetne emberhalász – nos, az volt az utolsó ami akkor eszembe juthatott volna.

Ráadásul nő vagyok. Ráadásul fiatal hivő. Ráadásul még csak nem is apostol, aki felé ezek a szavak elhangzottak. Ráadásul csak egy köznapi hivő, semmi egyházi cimem és rangom nincs, hogy ezt komolyan vehessem. Ráadásul … ráadásul még kipróbált se vagyok… csak egy, a sok hivő közül.

De ennek ellenére számot kellett vetnem azzal is, hogy ha valaki nem is vagyok, akkor egyáltalán ki vagyok?

Elfogadtam Istent királyomnak, Uramnak és Atyámnak. Ettől fogva én Isten Gyermeke vagyok. Része a Bárány Mennyasszonyának, vagyis az Egyháznak. Hivő ember vagyok.

…és Jázus mit is mondott a hivő embereknek?

Menjetek el és tegyetek tanitványokká minden népeket.

Csak álltam ott és nézegettem a „kezemhez ragadt” hálódarabokat. Több féle szinből voltak, nem tudom, hogy volt-e ennek jelentősége, de azt mondják sokan, hogy amikor Péter apostolék 154 féle halat fogtak ki, az azt jelentette, hogy igen sokrétű és sokféle emberrel fognak majd találkozni. Talán jelenthette a feladat sokszinűségét is…

Ettől a perctől kezdve nem birtam szabadulni a hálódaraboktól.

Később, ott Deniában találtam egy keresztény emléktárgyakat árusitó kis boltot és nagy boldogan bementem. Egy képre találtam, ami a mai napig is erőteljesen szól hozzám. A felirta kb ez magyarul: Szembeuszni az árral… Egy vizszakaszt mutat, ahol ragadozó halak jönnek szembe egy békésen úszó kis fehér hallal. Úgy tűnik, hogy azonnal benyelik, de valami oknál fogva mégse…Ezt a képet ugyanugy nem tudtam letenni és otthagyni, mint a halászháló darabjait.

Amikor hazajöttünk, és távolodtam az élménytől, a hálók egy részét kidobtam, mert nem tudtam és nem is akartam elhinni az üzenetüket.

De Isten, úgy vélem, nem haragudodott meg ezért. Volt ami megmaradt és megvan a mai napig is, de a feladat komolysága azóta is itt él a szivemben:

Emberhalásszá teszlek!

Hiszem, hogy mindnyájan azok is vagyunk!