Bánat virágom megöntöztem

Talán sokan emlékeznek még a Fonográf együttes nagysikerű régi számára, amit Szörényi Levente énekelt. Régen nagyon kedves volt nekem ez az ének, és sokat andalogtam a zenéjén, szövegén, de most, hogy a rádióban újra meghallottam, valahogy másként látom az egészet. A szövegnek ez a lényege:

„ Bánat virág nyílt a kertemben, bánat virágom megöntöztem, bánat virágom elültettem…”-

majd ide fut ki a nem túl testes mondanivaló: „ Valaki vigasztalhatna engem…” – de mint kitűnt, olyan sok vigasz nem érkezett, hiszen még a tündérlány után is csak megmaradt az a fránya, bizonyos, agyondédelgetett bánatvirág.

Miért, miért nem, nekem ismét az Úr igéje jutott eszembe. Nem kell dédelgetni a bántásokat vagy szomorúságokat, nem kell azokat öntözgetni és nem kell azokat ismét és ismét elültetni a szívünkben. Sőt, még az ajtót se kell rázárni lelkünk valamelyik szobácskájában, mintha féltve őrzött kincsünk lenne. Vajon miért nem?

Azért, mert ezzel a tettünkkel, ha a bánatot nem engedjük el magunktól, saját magunknak teszünk csak rosszat. Állandóan azzal foglalkozunk, mint az ének is tanúsítja: ültetgetjük, locsolgatjuk, nézegetjük, nevelgetjük… Hol? A kertünkben: a szívünkben, lelkünkben, zsigereinkben…

Sokszor megkérdezték már, hogy miért kellene átnézni az ilyen ügyeken, hiszen az a miénk! Minket ért hátratevés, szomorúság, s ez bizony része az életünknek. Nos, azt tudom erre mondani, hogy akkor része az életünknek, ha mi azzá tesszük. És ne feledjük megvizsgálni, hogy, ha mi mások bűneit ilyen katonás rendben tároljuk a saját életünkben, akkor hogyan várhatjuk el, hogy azokat a sértéseket, melyeket mi követünk el Isten ellen, azokat az Úr megbocsássa nekünk, sőt… ne is emlékezzék rá többet. Megint mások azt mondják, hogy nagyon jó emlékezetben tartani az ilyen bús dolgokat, mert azért a bosszú!- na, az, az égbe kiált. Nos, ezzel egyet is érthetünk, hiszen ott is van a helye és nem nálunk. Ugyanis az Úr azt mondja nekünk, hogy az övé a bosszú joga, majd ő megfizet mindenkinek tette szerint, illetve, ahogy azt Isten jónak látja. Valljuk csak b, ismét katonásan, hogy amikor az ember veszi kezébe a bosszút, akkor soha nem azt adja vissza, amit kapott, hanem jól megtetézve, még több és még szélesebb ívű bánatot okozva másoknak és olykor magának is: mondván: én nem ezt akartam... Innen erednek sokszor a háborúk is, és számtalan családi tragédia. Emlékszünk csak arra, hogy hány irodalmi alkotás foglalkozik a családok, népcsoportok és más emberi közösségek egymás elleni bosszújával. Vajon hová jutottunk? Sajnos ismerjük az eredményeket. Isten nagyon is ismer minket és ezért fogja le bosszúálló kezünket. De nem így van ezzel a sátán! Számtalan dél-amerikai és más illetőségű filmsorozatot mutatnak be a televíziók nap, mint nap, melyek bosszúra sarkallnak minket és azt hangsúlyozzák, hogy puhány ember az, aki nem így tesz. Itt ismét csak egy kis megjegyzésem lenne. Illetve egy harmatnyi kérdés kívánkozik ide. Ki a nagyobb puhány? Aki ellen tud állni a belső késztetésnek, és mégse torol meg sérelmeket, vagy az, aki minden féktelen érzéstől ide-oda dobálva áradni engedi tagjaiban a bosszú érzését. De jegyezzük meg, az ilyen filmek is mélységesen ártanak nekünk.

Figyeljük meg azt is, hogy a bosszú olyan mint egy nagy sárkánykígyó az ember életében. Azt sugallja, hogy nekünk jogunk van a sérelmeket dédelgetni, és jogunk van azt megbosszulni is, pedig ez nem igaz! Ha valaki ragaszkodik a bántásaihoz, az előbb-utóbb megbetegszik. Számtalan ilyen esetről hallottunk már: sziv-gyomor-idegredszeri betegségek támadják meg az ilyen mentalitású embert. Másoknál hajhullást, kopaszságot okoz, megint másoknál állandó fejfájást és immunhiányt. Csökkenti az ellen állóképességet mindennemű betegséggel szemben a szervezetben, mert az energiák ennek az érzésnek a feldolgozására mennek el. A bosszú, a bánat virág gondozása elválaszt minket a másik embertől. Haragot és keserűséget költöztet a szívekbe.Mi hivő keresztények igy gondolkodunk a mi bánat-virágunkról. Nem azért, mert mi olyan okosak vagyunk, hanem azért, mert az Úr is ezt tanította nekünk. A 4. Zsoltár elején ez áll:

- Ha felindultok is, ne vétkezzetek! Gondolkozzatok el fekvőhelyeteken, és csillapodjatok le!

S mivel ez igen fontos üzenet, átnyúlik az Újszövetségre is, mivel Pál apostolon keresztül ma is ezt üzeni Isten. Az Efezusi levél 4. bekezdésében ezt olvassuk:

- Ha haragusztok is, ne vétkezzetek a nap ne menjen le a ti haragotokkal,

Miért? – kérdezhetnék ismét sokan. A választ pl a Zsidókhoz irt levél 10. fejezetében is megtaláljuk:

- Mert ismerjük azt, aki így szólt: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek.”

Mit tegyünk akkor? Nos, talán cselekedjünk úgy embertársainkkal, mint ahogy Isten tesz velünk más ősidőktől fogva. A 103. zsoltárban ez áll:

- Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk. Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt.

Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket.

S mi lesz ennek az eredménye azon felük, hogy egészséges és boldog életet élhetünk?

1Thessz. 5.15-18-ben ez áll: Tehát:

- Vigyázzatok, hogy senki se fizessen a rosszért rosszal, hanem törekedjetek mindenkor a jóra egymás iránt és mindenki iránt. Mindenkor örüljetek…

Hogy is fejeződik be a Fonográf együttes énekszövege? Valaki vigasztalhatna engem… Nos, Isten vigasztal azzal, hogy van más út is, nem kell bekeseredni.

Mert ne feledjük, bármekkora a bántások sora az életünkben, nagyobb Isten szeretete. Ha a sérelmeinket egy jó kis kupacba rakjuk és mellé odatesszük az Úr szeretetének magas hegye mellé, akkor az Úr kegyelmének, irgalmának és szeretetének nagysága biztos, hogy semmivé teszi azt a kis buckát… Nos, akkor most döntsük el, hogy mire állunk. A mi kis szemétbuckánkra és azon kukorékolunk, vagy felmegyünk az Úr hegyére, szeretete melegébe…

Csak rajtunk áll.