Amikor Isten visszaigazol

Az elmúlt másfél évtized alatt naagyon sokat gondolkodtam azon, hogy vajon miért íratta meg velem az Úr az első könyvemet – Ítélet!- felmentés - címmel már a kiadás előtt 15 évvel. Akkor legalább 10 keresztény könyvkiadónak elküldtem a kéziratot, és nagyon különös válaszokat kaptam, melyekből többet most is őrzök. A leggyakoribb az volt, hogy nincs pénze a kiadónak, különben is, az emberek ma nem kíváncsiak a tanúságtételre, az emberek ma nem olvasnak és nem is vesznek könyveket, így hát felejtsem el az egészet. Bevallom őszintén nekem fájdalmat okozott ez a tortúra. Nagyon rosszulesett a sok elutasítás, holott pontosan tudtam, hogy ez az én elhívásom, amit Istentől a keresztelő igémben kaptam, ez a legnagyobb parancs, hogy tanúságtevéssel tegyünk tanítványokká embereket, és azt is tudtam, hogy irodalmilag is megáll a könyv.

Aztán, eltelt sok-sok év, és én növekedtem a hitemben, és növekedtem Isten ismeretemben is és remélem a hűségemben is. Bár a csalódottság ott maradt a szívemben, amikor a könyvre gondoltam, de mintha idővel enyhült volna a sok elutasítás fájdalma. Kezdtem már kinőni a csecsemőkorból és mint hivő kezdtem „kemény eledellel” táplálkozni az Úr mellett. Sok mindenen átmentem már Istennel, amire más azt mondta volna, hogy részéről ez lehetetlen lenne, ő biztos, hogy elvesztette volna a hitét, de a józan eszét, azt biztosan. De Isten megtartott engem. Kezdtem megtapasztalni, hogy Ő sose dolgoztat feleslegesen! Az lehet, hogy valamit korábban elkészíttet és félretesz az alkalmas időre, de feleslegesen, csak a fióknak, soha nem dolgoztat engem.

Aztán ismét megszólított az Úr, hogy eljött az idő, éppen a hazánkban rendezett Reménység fesztivállal kapcsolatban, amire több mint 15 ezer ember gyűlt össze a Kárpát-medencéből. Most az Úr megint elővette ezt a témát a szívemben, hogy a dolog aktuális. Igyekeztem engedelmes lenni és minden korábbi sérülés ellenére ismét felkerestem egy keresztény könyvkiadót, de végeredményben ugyanazokat mondta, mint korábban a többiek. Most én csodálkoztam a legjobban, hogy nem lombozódott le a szívem, mert Isten világossá tette, hogy eljött az idő! – most tovább vezette a témát, és így született meg magánkiadásban az első könyvem.

Mégis, sokszor gondolkodtam a miérten. Miért akkor íratta meg velem az Úr ezt a könyvet? Arra jutottam, hogy azért, mert akkor volt igazán friss, élményszerű mindaz, amit átéltem, tehát erre az hamvasságra szükség volt, amit sok olvasóm fel is említ, meg is köszön:

- Igazán üdítő olvasni a történeteket! Alig bírom letenni!

És talán még az is közrejátszott, hogy akkor több időm volt.

A másik körülmény, amire soha nem gondoltam volna: a pénz összegyűjtése volt. Történt, hogy az első kiadásból adtam valakinek több tiszteletpéldányt, akiről azt gondoltam, hogy hálám és szeretetem jeleként fogadja majd, de ő szörnyű méltatlankodással vette tudomásul a könyv megjelenését, és azt hiszem, ha lehetett volna, lekiabálja a fejem. Ennek az volt a lényege: hogyan bátorkodtam én erre a lépésre egyáltalán? Egy kivételével nagy dacosan vissza is adta a neki szánt könyveket, amit nem is bántam, mert nagyon sok jelentkező volt rá. Sok mindenben megbántott, de megbocsátottam neki, és kértem az Urat, hogy dolgozzon a lelkében. Többek között azzal is, hogy – mivel szerinte ő tud mindent a legjobban az Úr buzamezején – máris megszegte az Úr törvényét a „feddéssel”. Ugye úgy szól az Ige, hogy előbb négyszemközt, aztán ha az illetőnél eredménytelen a dolog, akkor hívjon valaki mást is és úgy beszélgessenek. Nos, ez a személy máris hívott maga mellé valakit, éreztem, hogy azért, mert iszonyúan bizonytalan a dologban. El sem olvasta a könyvet, hanem a nélkül – össze-vissza vagdalózva – mondott mindenféle csacsiságot. Ez végül nem is beszélgetés volt, mert az kétirányú. Itt csak ő fröcsögött, és én úgy ötpercenként megkérdeztem tisztelettel:

- De mi a kérdés?

Választ ezekre nem nagyon kaptam, de a „számonkérés” végén, amit én szeretetben, türelmesen elhordoztam tőle, de nyugodt szívvel felállhattam volna a közepén és kimegyek, tehát a végén, a másik félnek volt egy kérdése.

És honnan volt rá pénzed?

Én nem lepődtem meg, hanem a legnagyobb természetességgel válaszoltam, a színtiszta igazat:

Spóroltam rá.

Ekkor egy igen gúnyos mosoly jelent meg az illető arcán, ami ezt sugallta:

Na, ja, pont ennyit… de azért ügyesen kivágtad magad!

Tudtam, hogy ez egy olyan kérdés, amire nem is kellett volna válaszolnom, de megtettem, mert nem volt semmi takargatnivalóm. Igaz, hogy a két számonkérő testvérnek semmi köze nem volt a dologhoz, se erkölcsileg, se anyagilag, semmilyen módon nem támogatott engem, sőt… Mégis elmondtam nekik az igazságot, bár nem hiszem, hogy elhitték. Inkább azt láttam rajtuk, hogy szemtelenségnek veszik a választ. Miért? Nem hitték el, hogy Isten mindent tud finanszírozni? Mert mi is történt? Az utolsó 10 évben, bármilyen plusz juttatásom volt, én nem költöttem el hiábavalóságokra, hanem bankba tettem. Egészen biztosan tudtam, hogy valamire nekem gyűjtenem kell. Hogy mire, arról fogalmam se volt, de hogy igen, azt pontosan tudtam! Vagyis azt, hogy egyszer még egy nagyobb kiadást hoz az életem, és legyek készen rá. Ennyi volt az egész.

Tehát az elmúlt sok év erre is jó volt! Úgy gondolom, hogy Isten több tekintetben kipróbálta a szívemet, mi előtt ezt a nagy feladatot rábízta egy egyszerű kis özvegyasszonyra. Ugyanakkor hittel vallom és tapasztalom is, hogy ami szolgálatot ad az Isten, ahhoz ő megadja a szükségeseket mind, talentumban, időben… anyagiakat is, még akkor is, ha azt nem mindenki hiszi el. Miért ne tenné? Hiszen ez az ő szíve vágya. Ő gondolja ki, ő választja ki a szolgálókat és munkatársakat, és Ő is irányítja, finanszírozza az egészet. Majd aztán Ő lesz az is, aki a bírája lesz ennek a munkának is.

De a legmeghatóbb körülmény, amit Isten ezen évek alatt kidolgozott, egészen megható és igen megtisztelő volt a számomra. Valamely oknál fogva arra gondoltam, hogy az úgynevezett „alvó évek” alatt bizonyosan a reputációmat dolgozza ki az Úr, vagyis azt, hogy megismerjék a nevem a televíziózás és rádiózás, sajtó révén, és higgyék el az emberek, hogy amit hallnak tőlem, hogy az a színigaz. Istentől van, és az evangéliumot szolgálja. Ezt a megérzésemet erősítette az a sok kedves megtapasztalás is, amit a gyülekezeti látogatásokkor átéltem. Sokan úgy jöttek oda hozzám, ölelgettek, szeretgettek, mintha ezer éve puszi barátok lennénk, és nem is csodálkoztam, hiszen a rádió révén minden héten találkoztunk a kis szobában, vagy a konyhában…Hallgatóimmal, olvasóimmal jó barátok lettünk, de még ennél több: igazi testvérek is. Ilyenkor nem ritkán hallottam ezt a mondatot:

- Nagyon szeretem az írásaidat. Mindig azt keresem legelőször, mert amiről te írsz, azt végre értem.

- Sok bibliai igazságot értettem meg az írásaidon keresztül, amit a nagyon komoly teológiai eszmefuttatásokból sose.

A reputációm…Nem is tudom, hogy jutottam erre a gondolatra, de egyszer csak végérvényesen ott volt a szívemben és ettől megnyugodtam. Hogy mikor jutott eszembe ez? Sokszor. Talán éppen akkor is, amikor azt a tényt tanulmányoztam, hogy az Ószövetség és az Újszövetség között eltelt 400 évben Isten nem szólt az emberekhez, de ez nem azt jelentette, hogy tétlen volt. Sőt, nagyon is sokat ténykedett ez idő alatt, hogy kidolgozza azokat a feltételeket itt a Földön, hogy az Úrjézus áldozata megtörténhessen, és aztán az egész világra eljuthasson az evangélium. Kialakította a hatalmas római birodalmat. Izraelt a részévé tette. Óriási úthálózatot készíttetett a rómaiakkal. Így Rómába, az akkori világ központjába juttatta el apostolain át az evangélium hírét és erejét. Aztán az Úr ezt a feltevésemet is visszaigazolta, igen, jól gondoltam!

Akkor már három könyvemet ismerték és a negyedik éppen a nyomdában volt, hogy az 2013-as karácsonyi könyvvásárra megjelenjék a gyerekregényem második része is. Én a középiskolámat a debreceni Svetits Római Katolikus gimnáziumban végeztem, és Zsuzsanna nővér, az igazgató – egy közös megbeszélés után - úgy döntött, hogy novemberben, amikor az öregdiákok találkozója van, tarthatok egy könyvbemutatót. Ez a számomra igen nagy megtiszteltetés volt, és kitörő örömmel készültem, mivel ez az iskola a szívemben különösen nemes helyet foglal el, annak ellenére, hogy éppen 50 éve léptem át a küszöbét. Ennyi szeretetet, megértést, ilyen sok tudást, nevelést, gondozást, segítséget és törődést én sehol másutt az életemben nem kaptam. Ráadásul ez az iskola volt az, ahol először rácsodálkoztam a krisztusi szeretetre, mert a nevelőimből és a tanáraimból csak úgy áradt felém ez a felbecsülhetetlen kincs. Eléggé meggyötörten és az élettől széttépázottan érkezetem hozzájuk, nehéz családi háttérrel és ők befogadtak. Szerettek. Olyan érzésem volt, mint amikor a Szentírásban az irgalmas samaritánusról olvashatunk Meglátta a szerencsétlent, felkarolta, gyógyíttatta és még ő fizetett érte. Bizony, ez az utolsó mondatrész is színigaz. Ma mindenki csodálkozik rajta, ha felemlegetem, még a mostani nővérek is, de az osztályfőnököm is, drága Paszkális nővér, aki ma is él 91 évesen, Istennek hála, hogy ő erről nem tudott. Nem is csodálom, hiszen az iskola és a kollégium dolgait bizonyos tekintetben külön is kezelték. Édesapám a második tanévtől mindenkinek boldogan újságolta, hogy az ő kislányát XXIII. János, majd VI. Pál pápa taníttatja. Hogyan? Tőle tudom, hogy egyre kevesebb internátusi pénzt kellett fizetni értem, mert akkor az iskola nem kapott olyan állami támogatást, ami segítette volna őket, hát borsos volt a díj. Az én havi ellátásom és taníttatásom akkor több mint 600 Ft-ba került havonta. Csak viszonyításként említem, hogy amikor 4 év múlva én munkába álltam, a havi fizetésemnek ez az 60 %-a volt. Tehát megtudtam, hogy egy különös gondolkodásmód van az iskolában. Nem a színjeleseket díjazták, hanem azokat, akik évről évre legalább öt tizedet javítottak a tanulmányi átlagukon. Azt mondták, hogy a nagyon jó eszűek Istentől kapták a talentumaikat, és hogy megbecsülik, az természetes. De aki küzd, aki akar, aki törekszik, aki megfeszíti magát, aki mindent odaáldoz, aki egyre többet kíván felmutatni, azt fogják ösztönözni. Nos hát, a Vatikánból kapott támogatás egy része erre ment, így lettem én – apukám szavaival élve – „ pápai ösztöndíjas”. Most nem is sorolom, hogy mennyi áldásban volt részem ebben az iskolában, de most már bizonyára érthető és igencsak egyértelmű, hogy ma is, ha a Svetitsre gondolok, akkor az nekem olyan, mint az első igazi otthonom, amihez sosem kopó meleg és hálás érzések csatlakoznak.

Tehát, vége volt a könyvbemutatónak, amit Zsuzsanna nővér is végighallgatott és aztán azt javasolta, hogy kitesznek egy asztalt a porta mellé és ajánljam ott is a könyveket a szülőknek. Jöttek is, vettek is néhányat, de a legnagyobb és legeslegszebb áldás egy Erzsike nevű anyukától érkezett a számomra. Csak úgy megszólítottam, odajött és nézegette a könyveket. Aztán megakadt a szeme a nevemen és érdeklődve vizsgálgatta. Szóba elegyedtünk és kiderült, hogy a Mera rádió Antenna című újságjából ismeri egy azonos nevű személyt, akinek nagyon szereti az írásait. Amikor az azonosság kiderült én csendesen rámosolyogtam.

Én vagyok az!

- Igen? Tényleg! – hajolt közelebb hozzám - Hát akkor minden könyvből viszek, mert ezek hitelesek! – kiáltott fel kendőzetlen örömmel .

Igen meglepett ez a mondat és ugyanakkor nagyon jólesett! Vett még többet is, mint egyet darabonként és láttam, hogy utolsó fillérkéit számolgatja össze, ami nála volt. Közben ezt mondta:

Jó karácsonyi ajándék lesz, hát nem is gondoltam volna…- és végig mosolygott rám.

Amikor eltette a könyveket, azt hittem, hogy elköszöntünk, de nem! Kis idő múlva ismét ott volt velem és egy csodálatos szép Bibliajelzőt kaptam tőle, melyen ez állt, három szép kék virágszál társaságában:

- Szeressük egymást: mert a szeretet Istentől van. 1 János 4.7

Majd a hátoldalára ezt írta:

- Szeretettel Testvéremnek az Úr Jézus Krisztusban. Kné Sz. Erzsi

Debrecen. 2013.11.18

Ezt a kis igés lapot magamnál tartom. Bátorít és melegséget ad, erőt és kitartást a megfáradásoknál.

Hálás vagyok ezért a visszajelzésért is Istennek, hiszen amit ő tesz velünk, az végtelen szeretetéből fakad és amit rám bízott, hogy tegyem, az az én szeretetemre és hűségemre alapoz.

Mindez pedig azért is végtelenül megható, mert Istennek egyáltalán nem kötelessége gyermekei, szolgái számára semmit se visszaigazolni, de hogy megteszi, az talán azért van, mert nagyon szeret, mert tudatni akarja, hogy ő is így gondolta és mert erősít a sokszor nem is könnyű szolgálatban.